Csokifüggőség: egy anya meséli el, hogy hogyan csúszott egyre lejjebb…

csokifüggőség

Az ember azon veszi magát, hogy átéli Zsuzsa (kitalált név) mókusunk életét, fájdalmát és gondolatait azt a hihetetlen történetet olvasva, amit beküldött nekünk. Nem rövid, de megéri, mert a csokifüggőség itt van köztünk és pláne ritkán olvasni róla ennyire őszintén egy édesanya tollából. Lássuk…

“A történetem kendőzetlen és nyílt lesz, sok tabut érinteni fog, és biztos vagyok abban is, hogy ítélet is fog születni felettem. De nem ez számít, hanem az, hogy más időben felismerje a függőségét, és ki tudjon lépni belőle még időben, mielőtt megtörténik az, amit még a lelke legmélyén sem képzelt volna el, hogy megtesz.

Mókus a jó mellett a megrázó történeteket is elhozza neked, hogy segítsen. Lájkolj!

Mára már nem okoz gondot elmesélnem, min is mentem keresztül. Akkor hallani sem akartam a dologról. Csokifüggőség? Mi, hogy én függő lennék?! Nem függök én, se nem dohányzom, se nem drogozom, még csak nem is kávézom.

Visszagondolva, keményen játszottam

a „játékot”, és ha nem is a droggal, a cigivel, vagy a kávéval, akkor sem vagyok különb egy drogfüggőnél. És lehet, hogy most kinevetsz vagy legyintesz erre a dologra. Ugyan már, ez a nő megkattant. De hidd el nekem, hogy nem. És érdemes neked is elgondolkodnod azon, miért is iszod meg minden reggel a kávédat, vagy miért gyújtasz rá minden áldott nap…

Tényleg azért, mert fáradt vagy, tényleg azért, mert stresszes az életed? El sem hinnéd, hányszor kap nemleges választ az ember ezekre a kérdésekre. De hogy ne beszéljek levegőbe:

6 évvel ezelőtt kezdődött,

amikor is megszületett az első gyermekem. Igen tudom, sokan mondják, hogy ez egy nő életében a legszebb pillanat, amikor is végre kiteljesedhet. Hát nem.

Annak ellenére, hogy akartam a gyermekemet, és tudatosan terveztem/terveztük a megérkezését, korántsem volt sem szép, sem pedig önmegvalósító és főleg nem kiteljesítő. Helyette volt horrorjelenet, fárasztó, monoton, lemondásokkal teli, és önbizalom-romboló.

Hiába mosolygott rám

egy gyönyörű szép arcocska, akinél szebbet és szerethetőbbet el nem tudtam volna képzelni, nem voltam önmagam a mindennapokban.

Az életemet adtam volna a babámért, de nem bírtam tovább a kilátástalanságot, így elkezdtem jutalmazni magamat. (Igen csokival, mint ahogy a jó gyereket szokták, mikor elvégzi a dolgát, és azt jól csinálja.)

Ösztönöznöm kellett magamat, hogy túléljem. Igen, túl kellett élnem, túl sok volt az elvárás, én pedig, csak pislogtam.

Meg kellett felelnem a:

  • páromnak, aki egy csinos, problémáktól mentes, tisztaságmániás, szünet és alvás nélkül a gyermekével boldogan foglalkozó anyát akart.
  • a környezetnek, ahol elvárták, hogy vidám, és boldog anyuka legyek.

Tehát csokit ettem, hogy minden nap mosolyogni tudjak, hogy legyen erőm az éjszakai és egész napos tennivalókat elvégezni. Persze, mondhatnád, ez nem olyan nehéz, minden nő ezt teszi. Figyelj, most jön a csavar.

A párom otthonról dolgozott,

így minden egyes lépésemet figyelte. Ha le merészeltem feküdni a babámmal az alvásidőben, hát megjegyezte. Ha kupi volt bárhol a lakásban, azt is megjegyezte. Ha nem volt friss ebéd vagy étel a megszokott időben elé rakva, az sem maradhatott megtorlatlanul.

Persze nem segített sem ő, sem pedig bármilyen rokon vagy barát, az én dolgom volt a gyereknevelés, a háztartás, és az ő lelkiállapotának és egyéb szükségleteinek is a kiszolgálása, úgy és olyan formában, ahogyan azt ő elképzelte. Tehát tökéletes rabszolgának éreztem magam, még ha nem is voltam az.

És én csináltam a dolgomat, és fáradtam.

Ettem a csokit, majd zabáltam a csokit, mert semmilyen pozitív visszacsatolás nem volt az életemben, amelyből erőt tudtam volna meríteni. Annyira súlyos volt a dolog, hogy még a kukából is kiettem volna a csokit, habzsolva. Várva azt a boldog pillanatot, amit a csoki hormonálisan nyújtott nekem, a boldogság érzetét.

csokifüggőség
A csokifüggőség nem válogat.

Ahogy a függők többségénél,

nálam is jelentkezett a rezisztencia. Azaz egyre több, és több csokira volt szükségem, hogy ugyanazt a hatást elérjem, mint mikor először ettem meg egy nagyobb adag csokoládét. És azt hinnéd, ennél lejjebb nincs. Hát elárulom, hogy van…

Eltelt 1 év. Felszedtem még 10 kilót és jó sok lelki sérülést.

És ahogy a nagykönyvben meg van írva, érkezett a kistesó. A terhesség alatt cukorbeteg lettem, így le lettem tiltva a cukorról, nemhogy csokit, de még tésztát sem ehettem. És be kell valljam, gond nélkül ment a diéta, igen a gyermekeimért sok mindenre képes vagyok. Mikor rá néztem az édességre, mindig észben tartottam, hogy milyen szörnyűségeket tehetek a második babámmal, vagy akár az életét is kockáztathatom. Szóval a leszokás jól ment, míg terhes voltam… De ennek is vége lett, megszületett a második babám is. És ekkor megcsúsztam ismét… itt volt a lejjebb és lejjebb állapot.

Már nem volt kiért vigyáznom a testemre,

ismét belekezdtem a csokijutalmazásba. És ugye a helyzet sem lett jobb. Már két rosszcsont babám volt, kevesebb erőm, és inkább el sem mondom, mennyi szeretet volt a lelkemben a párom iránt, aki akkora már olyan dolgokat tett, amelyet egy nő megbocsájtani vagy feldolgozni nehezen tud.

És segítségem sem volt, még olyan sem, akinek kisírhattam volna a lelkem, vagy egy idegen, akit aztán úgysem fogok látni többet… Magamra maradtam. És eljött az a pillanat, amikor láttam magamat, és a roncsot akivé váltam, a szörnyet, a gátlástalant, az erőszakosat… Igen, és soha nem lesz mentségem arra amit tettem, mert megtettem…

Itt írtam arról, hogy mi az alapja, hogy boldogan élhess! >>>

A párom máshol töltötte a napot, nem dolgozott, mert azt otthon szokott, másvalakivel érezte jól magát. (Utólagosan persze bizonyítékot is megtaláltam.) Habár én vártam rá, hogy mint apa legalább megjelenik, és kiveszi a részét a gyerekek neveléséből, és megfürdeti őket, amíg én legalább egy kicsit felszusszanok az egész napos terhelés után.

De nem jött, nem is telefonált, és tudtam, mit csinál… ő jól érezte magát. Fáradtan, elnyűtten kezdtem neki így a fürdetésnek, nem tudom megmondani, addigra hány tábla csokoládét ehettem meg, de a szám olyan 3-4 közé tehető, plusz a többi édesség, ami napközben lecsúszott a torkomon.

Persze a gyerekek nem akartak szót fogadni.

És én csak ismételtem magam: “de vetkőzz, menjél pisilni, menjünk fürdeni, aludjatok mááár”! És a gyerekek engedetlenek voltak, én fenyegetőztem, ők sírtak, én hajthatatlan voltam, ők még jobban sírtak, és én ekkor még mindig kegyetlen voltam a saját gyerekeimmel.

Pihenni akartam, le akartam ülni, és meg akartam enni még az utolsó tábla csokimat is, ami ott volt eldugva az asztalom fiókjába… akartam a csokit, szükségem volt rá.

Akkor, abban a pillanatban a csoki fontosabb volt, mint a saját két gyermekem.

És ők tovább sírtak, nem csinálták azt, amit szerettem volna, majd annyira elfajult a helyzet, hogy rácsaptam a fenekükre. Persze sírtak, anyátlanok voltak, és keresték a vigaszt… Én pedig üvöltöttem…

És láttam magam kívülről, ahogy a két pici ártatlan síró gyermekemmel üvöltök. Pedig ők igazán nem tehettek semmiről.

csokifüggőség
csokifüggőség következménye a gyerekeimnél

Láttam a síró, tiszta, ártatlan szemecskéiket, ahogy keresik az édesanyjuk oltalmát… De nem kapták meg… nem értették, miért viselkedem így… nem értették, miért bántottam őket…

Erről a mai napig nem tudok könnyek nélkül beszélni, a mai napig bánom és mélyen elítélem, azt, amit azon az éjszakán tettem… Lefektettem őket, és az első dolgom volt, hogy betömjem a számba a csokit. Remegő kézzel fél perc alatt eltűnt egy egész tábla csoki, még az ízét sem éreztem, csak toltam lefele a torkomon, és sírtam…

Igen, azon az éjszakán sok minden megtörtént,

de a kés vér nélkül az asztalpulton maradt, és a gyógyszerek is a dobozukban maradtak… Eldöntöttem, hogy visszanyerem a régi önmagamat. Megkeresem azt a pozitív nőt, aki szereti az életét, aki imádja a gyerekeit, és aki soha, de soha nem fogja elítélni önmagát azért, amit cselekedni fog a jövőben.

A csokifüggőség létezik

Nem volt egyszerű az út. És az első lépés volt felismerni és beismerni magamnak, hogy csokifüggő vagyok. Nehéz volt leszokni a csokiról, főleg, hogy segítségem nem igen adódott, sőt, sokan kinevettek, hogy nem is létezik olyan, hogy csokifüggőség, köztük a párom is, aki meg volt sértve, ha nem kóstoltam meg a sütijét, ami annyira finom volt számára, pedig elmondtam neki, mivel küszködöm.

Kemény elvonási tüneteim voltak, amelyek sokszor agresszióban törtek elő. Igen, odacsaptam az ajtót, széttörtem pár dolgot, igazi házisárkánnyá változtam, mindent a páromon vezettem le. (Amit meg is érdemelt.) Nem is tudom elmondani, mi mindent tettem tönkre, hogy levezessem az agressziót, amit a csokifüggőség után a csokimegvonás okozott.

Szépen ürült a szervezetem

Elkezdtem visszakapni magamat. Visszakaptam a „birka” türelmemet, a szépség iránti vágyamat, a reményt és a szeretet utáni vágyamat… ismét önmagam lehettem, ismét édesanya lehettem a szó teljes értelmében.

Habár még nem volt így sem egyszerű, mert a csokiról úgy szoktam le, hogy nem szabad ennem és kész. Teljesen kiiktattam az életemből. De ugye tudjuk, a csokit nem iktathatja ki senki sem az életéből. Főleg ha a környezete nem fogadja el, hogy igenis létezik csokifüggőség, ami súlyos agressziót vált ki… Így rettegtem, mi lesz ha visszaesem…

Szerencsére szerencsém volt, az életkörülményeim is megváltoztak. Találtam egy olyan segítséget, amellyel jobban megismerhetem önmagamat, a belsőmet, a hajtóerőmet. Mindent, ami én vagyok, és ami lehetek.

Még mindig a gyógyulás és az önismeret útján haladok, végre pozitívan, csokimentesen, úgy, hogy a cselekedeteimmel és önmagammal ki vagyok békülve, mert végre szeretem önmagamat. Szeretek az lenni, akivé váltam. És igen, az út nem volt szép, sem egyszerű, de ez az én utam volt…

És reménykedem benne, hogy másnak nem lesz ilyen, vagy ha mégis, megtalálja a kivezető utat, ahogyan én is tettem…

A csokifüggőség létezik. Beszélni róla pedig nem szégyen. A legfontosabb, hogy először észrevegyük, hogy a csokifogyasztás és a csokifüggőség között hol a határ.

Véleményed van, vagy egy saját történeted? Mindkettőt várjuk! A történettel kapcsolatban a véleményed ide kommentbe, a saját történeted pedig a [email protected] címre várjuk. Természetesen teljesen anoniman kezeljük.

11 szavazat

Te mit gondolsz?